Károly

Károlyt régóta ismerem. Sokáig nem láttam, aztán egyszer csak összefutottam vele. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a találkozással. Ugyanis nem ez a kép élt bennem róla, mint ami most elém tárult. Karesz szakadt és koszos volt. Illetve nem is Ő, hanem a ruhája. Magára azért adott, mert borotvált volt és a körmei is tiszták. A zavart üdvözlés után nem tudtam mit is mondhatnék, de csak kiböktem: Karesz! Te most hol laksz? Mit csinálsz? Fordított sorrendbe válaszolt. Nyugdíjas vagyok- kezdte - de hajléktalan. Zavarban voltam. Mit is lehet ilyenkor mondani? Megoldotta helyettem a problémát.
Meghívhatlak egy sörre? - kérdezte
Nem is tudom - válaszoltam.
Nem akartam lerázni, hiszen valamikor jóban voltunk. Azon kívül kíváncsivá tett.
Persze, beülhetünk, de én fizetek.
Hajléktalan vagyok, de pénzem még van. Nézett rám fanyar mosollyal.
Egy kis kocsmába ültünk be. Ő két deci tisztát kért, én egy pohár sört. Elkezdtünk beszélgetni a régi ismerősökről, kivel mi van, ki halt meg, ki beteg, ki, kivel találkozott régen.
Te hogyan kerültél ebbe a helyzetbe? - kérdeztem tőle.
Igazán akarod tudni?
Tényleg akarom.
Hát jó - mondta - belekortyolt az italába. Egy pillanatra elrévedt. Mintha egy film kockáit keresné, aztán belevágott.
Az életemet akkor rontottam el, amikor megnősültem. Csinos volt az asszony. A korához képest most is jól néz ki. Dolgozni viszont nagyon nem szeretett. Igaz, nevelte a két gyereket, de aztán semmi. Én is egyre többet vállaltam munkát, csak ne kelljen otthon lenni. Volt, hogy vidékre jártunk, ott is laktunk hónapokon keresztül. Az jó volt. Jó a társaság, kártya, könnyű nők, meg az ital.
Lehet, hogy ha akkor újra megpróbáltam volna az asszonnyal, ha akkor leállok a piával, talán most másképpen történnének a dolgok.
De mindegy. - Legyint lemondóan
Szóval sokat voltam távol. Teljesen elidegenedtünk az asszonnyal. A gyerekekkel is egyre ritkábbak voltak a találkozások. Nem tudtam velük mit kezdeni. Nem éreztem az apai szerepet. Mintha nem is az én gyerekeim lettek volna. Csak gondoskodtam róluk anyagilag, de azt sose kérdeztem meg, milyen az iskola, mi a kedvenc ételük, szóval semmit nem tudtam róluk.
A feleségem beadta a válópert. Ennek már tizenöt éve. A lakás az övé maradt a két gyerekkel együtt. Bár, én most is oda vagyok bejelentve, de nem voltam ott azóta sem. Talán félelem, talán büszkeség? Nem tudom, de nincs is jelentősége. Pestre mentem. Munkásszállón laktam. Nem volt rossz hely. Jól kerestem. A cég, ahol dolgoztam, sok vidéki munkát vállalt. Dolgoztam kiküldetésben, az egész országban, Nyíregyházától Kaposvárig. Nem is volt semmi gondom. Nem hiányzott senki és semmi. Amikor a cég megszűnt, akkor lettem hajléktalan. A munkásszállót eladták, minket meg kiraktak. Összejöttem egy társasággal. Újpesten laktak egy lepusztult épületben, de legalább volt tető a fejem felett, és nem voltam egyedül. Érdekes társaság volt, amolyan igazi kommuna. "Dolgozni" csak annyit dolgoztunk, amennyi kellett a napi italra, kajára. Egy évig senki nem bolygatott bennünket, igaz törvénybe ütköző dolgokat sem csináltunk. Éltünk, ahogy tudtunk, a hatóság meg hagyott bennünket. Sajnos azt a területet is elérte az építési láz. Mennünk kellett. Ki erre, ki arra. Én is hazajöttem, mi mást tehettem volna. Pesten eldurvult a világ. Egyre több hajléktalant raboltak ki, vertek, vagy gyilkoltak meg.
Itthon senki nem várt, nem is számítottam rá. Egy darabig csöveztem, de sajnos itt is vannak olyanok, akik megverik a magamfajtát minden ok nélkül.
Jelentkeztem a hajléktalan szállóra. Befogadtak, azóta ott vagyok. Nekem jó dolgom van, mert van nyugdíjam, abból megélek. Sokan keringenek körülöttem, arra számolva, hogy levegyenek egy kis pénzzel. Az elején még balek voltam, arra gondoltam, hogy haverokra lelek, de itt mindenki kihasznál mindenkit. Így aztán egyedül járok.
A minap összefutottam a fiammal. Meghívott magához. Akkor megfogadtam, hogy változtatni fogok.
Rám néz kamaszos vigyorral - De nem tudok, vagy nem is akarok.
Iszol még egy sört? - kérdezi.
Csak a fejem rázom, hogy nem. Nehéz szólni. Érteni értem, de megérteni nem tudom. Mit is mondhatnék. Zavartan motyogok valamit, hogy sajnos mennem kell, meg hogy remélem még találkozunk.
Továbbra is csak mosolyog. - Nem foglak zaklatni, ígérem.
Kezet fogunk, az ajtón még együtt megyünk ki, aztán én balra, ő jobbra megy.
Karcsival szinte naponta találkozunk. Már nem jövök zavarba, ha beszélgetünk, ami egyre gyakoribb.